System Message

Hiba
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 62

A magyar földrengéskutatás története a kezdetektől az I. világháborúig

Magyarországon a földrengésekkel való tudományos igényű foglalkozást az 1810-es móri földrengéstől számíthatjuk, de ekkor még műszeres megfigyelésről természetesen nem volt szó.

Tomcsányi Ádám és Kitaibel Pál egyetemi tanárok jelentették meg 1814-ben a 4 évvel korábbi földrengéssel foglalkozó dolgozatukat, és szerkesztették meg azt a térképet, amely a rengés felszíni hatásait ábrázolta.

Az 1763-as komáromi földrengés ráirányította a hatóság és a lakosság figyelmét e különös természeti jelenségre, Mária Terézia utasítására összeírták a károkat. Ezekből a feljegyzésekből következtethetünk a rengés erősségére.

Az 1810-es móri földrengésről írott tanulmányban Kitaibel Pál és Tomtsányi Ádám térképet készített a földrengés okozta hatások eloszlásáról. Ismereteink szerint ez a legrégebbi izoszeizta térkép.

Az intézményes földrengéskutatás Magyarországon 1881. november 9-én vette kezdetét - Európában másodikként - a Magyarhoni Földtani Társulat keretében létrejött Földrengési Állandó Bizottság megalakulásával. A Bizottság, amelynek elnöke Szabó József geológus volt, a földrengésekkel kapcsolatos megfigyelési adatok összegyűjtését és a műszeres megfigyelés megszervezését tűzte ki céljául.
Az első mûszereket 1891-ben vásárolták: 10 db Lepsius-féle szeizmoszkópot, amelyek elhelyezéséről nem maradtak fenn feljegyzések. Időközben a Magyar Királyi Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézet is megkezdte a földrengés megfigyelést. A földrengés hatásait leíró makroszeizmikus adatok gyűjtése mellett - ezzel a tevékenységgel egészen 1911-ig ez az intézmény foglalkozott - 1902 januárjában üzembe helyezték első szeizmográfjukat is Budapesten. A Földrengési Bizottság által szervezett és támogatott folyamatos műszeres regisztrálás 1902. március 1-jén kezdődött Budapesten a Földtani Intézet pincéjében felállított Omori-Gablovitz-féle szeizmográffal.
1903-ban a földművelésügyi miniszter rendeletére a földrengés megfigyelés feladatát a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet veszi át, és ezzel egyidőben a Magyarhoni Földtani Társulat feloszlatja a Földrengési Állandó Bizottságot.
1904-ben megalakul a Nemzetközi Szeizmológiai Társaság, amelynek első főtitkára a magyar Kövesligethy Radó lesz, és ezt a posztot több mint egy évtizeden át betölti. A következő évben az MTA támogatásával Kövesligethy Radó két intézetet alapít: a Budapesti Földrengési Obszervatóriumot és a Nemzetközi Földrengési Számoló Intézetet. A központi obszervatórium a Nemzeti Múzeum pincéjében kap helyet, ahol 1906-ban helyezik üzembe azt a Wiechert-féle szeizmográfot, amely abban az időben a legkorszerûbb berendezések közé tartozott, és amely ezután 60 éven keresztül működött kifogástalanul ugyanazon a helyen. Ugyanekkor a Budapesti Földrengési Obszervatórium átveszi az elődintézményei által létrehozott szeizmológiai állomásokat is, és az onnan rendszeresen beérkező adatokat feldolgozva heti és éves jelentéseket ad ki.
A hálózat ekkor 5 állomásból áll: Budapest, Fiume, Ógyalla, Temesvár és Zágráb.

Külön említést érdemel a zágrábi állomás vezetője, Andrija Mohorovicic horvát egyetemi tanár, akiről később a Föld kérgének alsó határát jelentő felületet elnevezték, aminek létezését illetve mélységét a földrengés-hullámokat tanulmányozva elsőként ő írta le.

1912-ben a Kövesligethy által alapított két intézet egyesül Budapesti Földrengési Obszervatórium néven. 1914-ig további 5 állomással bővül a magyarországi hálózat: Kalocsa, Kecskemét, Kolozsvár, Szeged és Ungvár.

A magyarországi földrengés-megfigyelő hálózat az I. világháború előtt.

 

Kövesligethy Radó (1862-1934)